Megismételtük Elmet. Valószínűleg még többször meg is fogjuk. A gyerekek mintha hazajárnának: jobban ismerték a terepet, mint mi. A hihetetlen szép idő ellenére alig voltak gyerekesek, így a trampolinért csak egy cserkészcsapattal kellett versengeni, viszont ők pont a mi ebédszünetünket használták ki. (Találós kérdés: vajon mit ettünk...?) A srácok fáradhatatlanok voltak, de olyannyira, hogy mikor délután fél 3-kor nekivágtunk a Tierliwegnek, hogy az ötórási felvonó előtt még biztos visszaérjünk, rohannunk kellett utánuk és fél 4-re már újra ott álltunk a trampolinnál teljesen leizzadva. Azért futtában a faállatokat is megnéztük, de Anita már előre sorolta az összeset és szinte meg sem állt...
Hazafele az az idétlen ötletem támadt, hogy menjünk a Klausenpass felé. A tizedik kanyarnál Peti azért előszedette a térképet, hogy mégis Wallisba vagy Ticinoba jutunk majd át, de csak az derült ki, hogy 20km szerpentin fel és még egyszer annyi le. Volt, hogy macskakövön. A szimbolikus korlátokat (talán vízvezetékcső lehetett) inkább ne is emlegessük. Azért érdemes volt: rég nem jártunk ennyire klasszikusan alpesi fennsíkon, ahol a házakat a domboldalnak vetve építették a hegyről lejövő kövekből. Az úton pedig komoly akadályt jelentenek a hazafelé tartó és kocsiablakon bebámuló tehenek. A hágónk kilátás sziklára, völgyre, legelőkre, alpesi sajtokra, kápolnára, friss levegőre aztán tíz km szakadék balról, sziklafal jobbról.
Tiszta szerencse, hogy múlt hétvégén megfogadtuk, idén nem megyünk többet az interlakeni úton,ugyanis pont Altdorfhoz lukadtunk ki a szokásos esti dugó közepébe. Hurrá. Meg is álltunk hirtelen Flüelenben, hogy Peti fürödhessen, mi meg vacsizhassunk egyet a parton. Csodával határos módon Anita is alig lett vizes.
Linkek
Blogarchívum
